Fekete karácsonyunk van sajnos megint.
Valami elromlott nagyon odakint.
Búskomor, fekete.
Hallgatom a szobában, ahogy fütyül kint a szél.
A Nap néha kitekint a felhők mögül.
Én jobban örülnék egy hófehér tájnak,
Olyannak, mint gyermekkoromban volt.
Ahol hóangyalkákat lehetne készíteni,
S hóembert az utca népének.
Csengettyűk hangja szállna a szélben,
Mindannyiunk örömére.
Szeretem, amikor ropog a hó a cipőm alatt.
Hófehér, fényes a világ, mindent betakar, mint egy paplan,
A meseszép téli táj.
Köszönöm, hogy annak idején a lelked engem választott.
S nap, nap után édesanyának szólított.
S amikor azon a téli reggelen a karomba adtak,
Az volt abban az évben a legcsodálatosabb nap.
De, hogy repül az idő, azóta elmúlt 18 év,
S gyermekből egyszer csak felnőtt lettél.
Bár nekem mindig az a gyermek maradsz,
Kit nekem küldött az ég.
Kívánom, hogy legyen az életed ezután is boldog és szép.
Boldog 18. születésnapot fiam.
Szeretem a természetet, a fákat,
az erdő illatát.
A csendet, mely átölel.
Szeretem a tengert, az óceánt.
A sós víz semmihez sem fogható állagát.
Szeretem a napfényt, mely melegen sugárzik rám.
Szeretem az életet, mert megannyi csodát rejt.
Szeretem...
A mai nappal lezárult egy fejezet.
Az elmúlt 22 év csodás volt veletek.
Búcsúzom tőletek,
Kik velem együtt "szenvedtetek".
A mai nappal lezárult egy fejezet.
Búcsúzom az épülettől,
Mely annyi mindent látott már.
Melynek minden lépcsője minden nap
Ismerősként köszönt reám.
A mai nappal lezárult egy fejezet.
Most búcsúzom tőletek,
Kiket a szívembe zártam.
Lányok és fiúk jó volt veletek,
Hiányozni fogtok.
Nem feledlek titeket.
A mai nappal lezárult egy fejezet.
A döntés nem volt könnyű.
Volt néhány álmatlan éjszakám.
De holnaptól új helyen, új emberek között,
Egy új épületben, új falak között.
A munka nem változik, csak a helyszín más.
Közelebb lesz, ennyi,
És semmi más.
2019. 10. 31.
2019. 10. 29-én hazahoztam az irodából az elmúlt évek alatt összegyűjtött segédeszközeimet, a puskáimat, azokat az iratokat, amik ritkán kerülnek a kezem ügyébe, tehát nem mindig tudom hirtelen, hogy azt az adott dolgot hogyan is kell megcsinálni.
Miközben vittem ki az autóhoz a csomagjaimat, akkor tudatosult bennem igazán, hogy ez itt, most valaminek a vége. Vége annak a 22 évnek, amit ebben az épületben eltöltöttem.
Most éreztem, hogy fáj. Valami összeszorítja a szívem. Furcsa mélabú érzés járt át. És úgy éreztem, hogy nincs senki, akivel megoszthatnám ez az érzést, mert senkit nem érdekel igazán, hogy ez bizony fáj.
Ma elbúcsúztattak.
Pedig nem akartam búcsút.
Mert a búcsú végleges és fáj.
De nem engedték, hogy mint egy kisegér
Kicsusszanjak az ajtó alatt.
Azt mondták az nem járja,
22 év, hosszú idő, amit e helyen eltöltött ő,
Hát szépen csendben megszervezték,
Hogy ne tudjak semmiről.
Sose szerettem a középpontban lenni.
Ilyenkor nem találom a szavakat.
Az írás az, amiben igazán ki tudom fejezni magamat.
Még ki is kellett állnom, középre azt mondták,
Hogy mindenki jól lásson!
Izzadtam is rendesen, s
Mosolyogtam csendesen.
Újra tanulok.
Most éppen az angollal próbálkozom, immár negyedszerre futok neki. Érzésem szerint elég jól haladok, bár nagyon fárasztó. Annyira intenzív, hogy időnként álmomban angol szavakat látok, keringenek körülöttem, mint a varjak.
Ákost idézve a Bonanza Banzai-os korszakából: "Nem állnak össze a mondatok".
A fiam és a két jó barátja, az én póttanárom. Amikor átjönnek hozzánk, mindig felajánlják nekem a segítségüket. Most még a lányom is hazatért - fél évig volt külföldön, ahol dolgozott-, neki nagyon jól megy az angol, most ő is segít nekem. Szerintem ennyi segédtanárja senkinek nincs, mint nekem. :)
Amikor mondtam a gyerekeimnek, hogy mit fogok tanulni, mind a kettő nagyon örült neki. Nagyon jól esett a támogatásuk.
A minap az jutott az eszembe, miközben ültem az asztalnál és írtam le a szavakat, mellettem ült a fiam, aki segített nekem, hogy most éppen fordított helyzetben vagyunk. Amikor ő kezdte az iskolát, akkor én ültem mellette és segítettem neki a szavakat leírni és kimondani, most meg ő ül mellettem és tanít.
Érdekes helyzet.
Meg is mosolyogtam magamban.
Sétálok az ősz színeibe öltözött erdőben.
Szeretem ezt az évszakot.
A színeivel elvarázsol.
Lábaim alatt színes levelek zizegnek,
Ahogyan áthaladok rajtuk.
Hallgatom a csendet.
A távolból halk neszezés üti meg a fülem.
Talán valami vad halad az útján.
Körbe nézek.
Látni, nem látok semmit.
Haladok tovább, s folytatom a megkezdett utam.
A fák ágai között meg - meg csillannak a Nap sugarai.
Varázslatossá téve az erdőt ezáltal.
Körül ölel a béke, a megnyugvás érzése.
Itthon vagyok.
Az ember életében vannak korszakok. Megszületünk, cseperedünk. Elérünk a gyerekkorba, amit így utólag, ahogy az évek telnek, gondtalannak érezzük. A fiatalkor, amikor bontogatjuk a szárnyainkat, tanulunk, ismerkedünk, szerelmesek leszünk, a szerelmeket megéljük, majd búcsút intünk neki, nem az igazi. Bulizunk, diszkóba járunk (az én időmben még az volt). Tiszta boldogság - a kudarcok ellenére is - ez az időszak. A felnőttkor, amikor úgy érzed megtaláltad azt az embert, akivel eltudod képzelni az életed. Hozzámész feleségül. Közben szülsz egy gyereket, majd később még egyet - egy nehéz terhesség után-, majd ez után depressziós leszel, de ezt senki nem veszi észre, mert nem érdekli és te sem kürtölöd világgá. Majd megoldod. Egyedül. Mint mindig. De ahogy múlnak az évek, megismered őt és önmagad is. Rájössz, hogy akiben megbíztál, az többször csúnyán elárult. De még mindig valamilyen szinten bizalmat szavazol neki, mert az érzéseid még mindig megvannak iránta. Bár most már tudod, hogy miért kaptad a pofonokat, amit akkor nem értettél. Amit csinálsz, az nem jó. Más sokkal jobban csinálja. Nem keresel eleget, mindig pénzre van szükséged. Amit szeretnél, amire vágysz, azt neked nem lehet. Majd jön egy súlyos baleset, ami után átgondolod az életed. Változtatsz néhány dolgon. Hozzáálláson. Magad vagy a rejtély, és ez így jó.
Telnek az évek, dolgoztok, úgy éltek, mintha semmi sem történt volna a múltban, de nem az igazi. Valami hiányzik. És akkor valaki megérkezik az életedbe, betoppan, teljesen váratlanul, mintha az ég küldte volna. Aki fényt hoz, melegséget és visszarepíti a lelked azokba az időkbe, amikor még fiatal voltál. És ugyan nem történik semmi, de mégis valamit pozitív irányba indít el.
Elkezded megvalósítani önmagad. Már nem érdekel, hogy ki, mit szól hozzá. Ez a te életed. Te játszol a színfalak mögött. Éld úgy, ahogy jó neked.
Mindig szerettem kirándulni, szeretem a természetet, a nyugalmat, a békét, amit ad.
Régen, még az ősidőkben kék-túráztam. Volt egy túravezetőnk (drága Iván bácsi), akivel minden szombaton kirándultunk. Nyáron pedig táboroztunk. Így visszagondolva - az idő megszépíti a múltat - szép idők voltak.
Ha drága jó túravezetőnk azt mondta, hogy itt most átvágunk, akkor mindenki tudta, hogy néhány km-el hosszabb lesz a túra, mint ahogy terveztük. A táborban mindenki kapott valamilyen nevet, ami általában a rá jellemző tulajdonságokra utalt, az akkori barátnőm neve így Előljárótag lett, míg az enyém Hallgatag. Vajon miért? :)
Ez a természetszeretet máig megmaradt bennem, így amikor lehetőségem van rá, szívesen megyek el kirándulni, de azt is csak úgy szeretem, ha nem kell rohanni, ha van időm arra, hogy körül nézzek, nézzem a tájat, a fákat, a virágokat, a nap sugarait, ahogy áttörnek a fák lombjai között. Hallgassam az erdő neszezését, s fényképeket készítsek.
Ritkán megyek el teljesítménytúrázni, mert ott mindig időre kell teljesíteni a távot, és a környékből szinte semmit nem látok és nem szeretek loholni sem.
Nem is tudom, hogy azok, akik ezen részt vesznek, vajon látnak-e valamit a környezetükből?
Erre a versemre az íróképzőben azt mondták, hogy tele van klisével. Rengeteg pirossal aláhúzott részt kaptam. :) Ez a vers nem most keletkezett. Egy költő mindig azt írja le, ami éppen a bensőjében forrong. Ez egy szerelemről szóló vers. Nem lehet klisék nélkül megírni.
Álmodtam veled,
Csodás álmokat.
Pillangó szárnyán
Tova suhanó vágyakat.
Az álmok tengerében
Elmerültem én.
Körbefont a karod s vele együtt a fény.
Az ébredés nehéz volt,
S a fájdalom marcangolt.
Az álmok tova tűntek
Egy fázós hajnalon.