Az ember életében vannak korszakok. Megszületünk, cseperedünk. Elérünk a gyerekkorba, amit így utólag, ahogy az évek telnek, gondtalannak érezzük. A fiatalkor, amikor bontogatjuk a szárnyainkat, tanulunk, ismerkedünk, szerelmesek leszünk, a szerelmeket megéljük, majd búcsút intünk neki, nem az igazi. Bulizunk, diszkóba járunk (az én időmben még az volt). Tiszta boldogság - a kudarcok ellenére is - ez az időszak. A felnőttkor, amikor úgy érzed megtaláltad azt az embert, akivel eltudod képzelni az életed. Hozzámész feleségül. Közben szülsz egy gyereket, majd később még egyet - egy nehéz terhesség után-, majd ez után depressziós leszel, de ezt senki nem veszi észre, mert nem érdekli és te sem kürtölöd világgá. Majd megoldod. Egyedül. Mint mindig. De ahogy múlnak az évek, megismered őt és önmagad is. Rájössz, hogy akiben megbíztál, az többször csúnyán elárult. De még mindig valamilyen szinten bizalmat szavazol neki, mert az érzéseid még mindig megvannak iránta.  Bár most már tudod, hogy miért kaptad a pofonokat, amit akkor nem értettél. Amit csinálsz, az nem jó. Más sokkal jobban csinálja. Nem keresel eleget, mindig pénzre van szükséged. Amit szeretnél, amire vágysz, azt neked nem lehet. Majd jön egy súlyos baleset, ami után átgondolod az életed. Változtatsz néhány dolgon. Hozzáálláson. Magad vagy a rejtély, és ez így jó. 

Telnek az évek, dolgoztok, úgy éltek, mintha semmi sem történt volna a múltban, de nem az igazi. Valami hiányzik. És akkor valaki megérkezik az életedbe, betoppan, teljesen váratlanul, mintha az ég küldte volna. Aki fényt hoz, melegséget és visszarepíti a lelked azokba az időkbe, amikor még fiatal voltál. És ugyan nem történik semmi, de mégis valamit pozitív irányba indít el. 

Elkezded megvalósítani önmagad. Már nem érdekel, hogy ki, mit szól hozzá. Ez a te életed. Te játszol a színfalak mögött. Éld úgy, ahogy jó neked.